~4. rész~
Egy régi barátság kezdete...

A telefonom csörgése szakította félbe a beszélgetésünket Tommal. Ő is az oldal zsebébe nyúlt, és kivette a saját mobilját.
- Anyám. – mondtuk egyszerre. Egymásra pillantottuk, majd felvettük.
- Igen? – feleltük szintén egyszerre. Elvigyorodtunk, majd mind kettőnk más felé ment telefonálni.
- Isabelle Braun, ekkorát még sosem csalódtam benned! – hallottam anya mérges hangját. Összepréseltem az ajkaimat, és gondolkoztam mi legyen a kifogás.
- Anya, én…
- Semmi félrebeszélés! Indulok Magdeburgba, és imádkozz, hogy az igazgatónő meggondolja a kicsapást. – szólt mérgesen, majd lecsapta a készüléket.
- Basszus. – ültem vissza a fűre, majd a hajamba túrtam. – Ezt megcsináltuk…
- Azt hiszem most tényleg túl messzire mentünk.
- Messzire? Anya tiszta idegbeteg! Hamburgból jön ide, hogy az igazgató ne rúgjon ki. – sóhajtottam fel szaggatottan. – Simone mit mondott?
- Szobafogság. Ja és persze ő is jön rábeszélni a dirit, hogy ne csapjanak ki. – húzta el a száját, majd mellém telepedett.
- Legszívesebben elmenekülnék innen.
- Én is. – sóhajtott. – De tudod mit? Éljünk a pillanatnak! Ne gondoljunk a szobafogságra, meg a többi papolásra, ami otthon vár. – mosolygott.
- Neked nincs bűntudatod?
- Nincs. Viszont éhes vagyok. Egy pizza? – húzogatta fel és le a szemöldökét.
- Komolyan mondod, hogy te tudsz ilyenkor enni? – kérdeztem meglepetten, s kicsit leszidva is.
- Bármikor, bárhol, bármit! – kihúzta magát, miközben büszkén veregette a hasát.
- Azért bármit nem. - mosolyodtam el, mire elgondolkozott.
- Igazad van. A kínai kopasz kutyát nem enném meg… - fintorodott el. Felkacagtam. – Olyan régen hallottam már a nevetésedet. – fürkészte az arcomat.
- És erről szerinted ki tehet…? – húztam fel a szemöldökömet, majd a mellettünk elhaladó turistacsoportra pillantottam.
- Ne veszekedjünk már.
- Ki veszekedik? – kérdeztem. Összepréselte ajkait. Már beszédre nyitotta a száját, de aztán becsukta. Ismét csörögni kezdett a telefon – az ő telefonja.
- Mondjad. – vette fel. – Nem miért? …. Jó majd megyek. …. Izzy. …. Jó majd! …. Csá. – nyomta meg a piros gombot.
- Vissza kéne mennünk. – sóhajtottam, majd ismét az iskolai ügyre gondoltam.
- Bill volt az. Azt mondta nehogy visszamenjünk, mert az igazgatónő tiszta ideg. Majd az ősök elintézik, nyugalom.
- Akkor legalább had írjak egy SMS-t Adrianának, hogy hozza el a táskámat!- előhúztam a zsebemből a telefont és kioldottam a billentyűzárat.
- Ez jó ötlet! Billnek én is írok. – kapott a telefonjáért, majd pötyögni kezdett. Eközben én végeztem az SMS megírásával.

„Légyszi hozd el a táskámat! Köszi: Izzy.”

- Mit csináljunk? – kérdezte unottan.
- Felkészülök arra, hogy anya megöl.
- Jaj, ne legyél már ilyen! Susan biztosan mérges lesz, de örökké nem haragudhat! – tárta a szét a karjait, jelezvén, hogy most mi van.
- Szerinted. – nevettem gúnyosan. Tudtam anya nagyon csalódott, és lemerem fogadni, hogy a két hónap szobafogság még minimum ahhoz képest, ahogyan el fog velem beszélgetni. Lehet, eltilt Tomtól. Épp most, mikor minden jól alakulna. Nem, nem akarok ilyenre gondolni, mert még beteljesedik, és akkor oda az esélyem! Várjunk. Milyen esélyről karattyolok én itt? Tommal szemben milyen esélyem lehet? Hogy újra barátok leszünk? Vagy, hogy a barátom lesz olyan értelemben? Nem! Hova gondolsz, Izzy? Még hogy Tom és Izzy Braun? Nevetséges! És amúgy is… Tom nem is úgy gondol rám.
- Akkor megyünk a városba? – vigyorgott szemtelenül.
- Aha. – mosolyodtam el. Felálltam, aztán elindultunk Magdeburg szíve felé. Útközben persze sokat szekált Tom: miért mész így? Miért nem ott mész? Miért ez a cipő van rajtad? Éhes vagyok!
- Izzy, komolyan álljunk meg! – mutatott a McDonald’s-ra.
- Miért? – sóhajtottam, majd megálltam.
- El fogok ájulni, olyan éhes vagyok! Ha most nem eszek két Big Mac-et, és két Sajtburgert be fogok ájulni! Ja és szomjas is vagyok! Kólát akarok inni, mert a végén kiszáradok. – sorolta. – Kérlek, Izzy! – bámult rám édes, barna őzike szemekkel. Meglágyult a szívem, és nem tudtam nemet mondani.
- Rendben! – adtam meg magamat, mire a fiú felkapott és körbepörgetett. – Tegyél le te állat! – nevettem. Tom letett, majd bementünk a gyorsétterembe.
- Csak azt ne mondd, hogy azt mind megeszed! – hüledeztem mikor kért magának két Big Mac-et, két Sajtburgert, egy nagy krumplit, és egy nagy adag kólát.
- Éhes vagyok! – tárta szét karjait. – Te mit kérsz?
- Csak egy ásványvizet.
- Mi? Nem! Utána meg majd sipákolsz, hogy éhes vagy. – rázta a fejét, majd a kiszolgáló lányhoz fordult. – Két Big Mac-et még, légyszi. – mosolygott a lányra, mire az is elvigyorodott. Körbeforgattam a szemeimet, és inkább az ablakon néztem az autókat.
- Kifizettem volna. – morogtam összeszorított fogakkal. Tom a két tálcával egyensúlyozott, míg én egy szabad helyet kerestem. Találtam is, a sarokban, a tévével szemben.
- Bushido klipp! – örült meg, majd letette a tálcákat az asztalra. - Mondom, KIFIZETTEM VOLNA. – ültem le és újra elmondtam a mondatot.
- Jaj, hagyd már! Meghívtalak! – legyintett, és kibontott egy Sajtburgert. Mormogtam egy köszit aztán nekiláttam a Big Mac-hez.
Körülbelül egy órát voltunk az étteremben, aztán inkább kimentünk a friss levegőre. A Magdeburgi tér közepén álló szökőkút mellett ültem. Már nem volt benne víz, de még mindig szép műemlék volt.
Tom mellettem ült, a térdén támaszkodott könyökével, s az embereket figyelte, akik elhaladtak előttünk.
- Tiszta olyan érzésem van, mintha szökött rabok lennénk. – húztam el a számat.
- Szöktünk! – nevetett. – De nem a sittről.
- Tom, kérdezhetek valamit? – tettem fel neki a kérdést eléggé halkan.
- Igen, Izzy?- fordult felém. Kedvesség csengett a hangjában.
- Ezen túl jóban leszünk? – kérdeztem, de meg is bántam. Úgy elpirultam, mint a csuda!
- Rájöttem, hogy nem volt helyes veled, főleg veled bunkón viselkednem. Tudod… akkor, mikor megmondtuk, hogy ne találkozzunk abban a korszakban voltunk, hogy egy lánnyal nem menő barátkozni. De már sokszor megbántam… akárhányszor a régi fényképekre néztem eszembe jutottál, eszembe jutott a mosolyod, az okoskodásod, és… ez nagyon hiányzott! És még most is hiányzik.
- Tehát akkor…
- Izzy bocsánat, hogy hü.lye voltam. – hajtotta le a fejét. – Ne haragudj.
- Semmi baj, Tom. – halvány mosoly futott végig arcomon. – Ajaj. – fehéredtem el Simone, Gordon, és anya láttán.
- Mi a… - pillantott fel Tom. Az ő arcán is kiült a falfehérség.
- Isabelle Braun! – hallottam anya ideges hangját.
- Tom Kaulitz-Trümper! – mondta szintén dühösen Simone.
- Hali. – köszöntem nekik.
- Mit képzelsz Isabelle, úgy mégis? – rohant le. A barna szemei most nem voltak megnyugtatóak, inkább félelmetesek.
- Na és te, fiam? – Gordon hangja szintén mérges volt. Tom felállt, majd követtem én is.
- Véletlen volt. – mondta Tom.
- Persze! Véletlen volt, hogy lelöktétek azt a szobrot? Minek nézel te, édes fiam? Nem most jöttem le a falvédőről! – Simone idegesen toporzékolt.
- Simone, tényleg véletlen volt… nem ő tehet róla.
- Izzy, ne szólj bele! – csitított el anyám. – Tudjátok, hatalmas szerencsétek van, hogy az igazgatónő jóban van Gordonnal!
- Remélem felkészültetek a büntetésre. – szűkítette össze szemöldökét Gordon s hol rám, hol Tomra pillantott.
- Indulás! – mutatott a sétálóutca vége felé Simone. Tom zsebre tett kézzel indult meg, majd követtem én is. Az sétálás további részében nem beszélgettünk, anyuék szidtak minket, és persze szóba hozták a büntetések lehetőségét.
Kiérve az utcából mindenki ment a saját autója felé. Elköszöntem Toméktól, majd anyával együtt beültünk az autónkba.
- Azt hittem több eszed van! – kötötte be magát anya. – Kösd be magad! – emelte fel a hangját.
- Ne kiabálj! – suttogtam mérgesen.
- Mi az, hogy ne kiabáljak? Tudod, milyen ideges vagyok? – indította be az autót. Gázt adott a járműnek, ami pillanatok alatt felgyorsult nyolcvanra. Loitsche felé mentünk. A városból kiérve anya jobban nyomta a gázt, és már százhússzal téptük az országutat. Nem szólt hozzám, és én sem hozzá. Nem tudtam volna mit mondani neki. És most, ebben az idegállapotban anya nem volt kiszámítható… még felcsavarodunk egy fára.